Életem és annak céljai

   Vagy jó három hónapja találtam egy pályázatot, amiben azt volt a feladat, hogy leírd a céljaidat, és az életed. Én vettem a bátorságom, klaviatúrát ragadtam, vettem egy nagy levegőt, és egy szuszra kiadtam magamból ezt:           

             Aki azt mondja nincs életcélja, az vagy léha, vagy hazudik.  Mindannyian el akarunk érni valamit, vagy így, vagy úgy. Minden életkornak van egy olyan célja, ami abban az időben helytálló.

            
             Mikor kislány voltam színész akartam lenni. Elragadtatva figyeltem minden nyáron a városunkba látogató előadókat a színpadon, és szinte biztos voltam benne, hogy egy napon én is ott fogok állni. Hogy lesznek világot jelentő deszkák, amikre kiállva Latinovits szellemétől átitatva szavalhatok verseket, vagy játszhatok teljes átéléssel egy Júliát.

             Ahogy egyre idősödtem, és a terveimet elmondtam, a felnőtteknek, ők nem annyira értékelték, és szépen lassan letérítettek az utamról. Az útról, amire később rájöttem, nem az enyém - bár még mindig nem vagyok teljesen biztos benne.

             Aztán, amikor már ott jártunk, hogy szépen lassan tényleg el kellene dönteni, hogy mit is kezdek magammal és az élettel, akkor igen nagy bajban voltam. Vannak ezzel így a sok mindenben jó gyerekek. Mindig is mentek a nyelvek, a töri, meg a magyar, és egyre inkább, és egyre többet írtam, így rá kellett jönnünk Édesanyámmal, nincs más út, írnom kell. Méghozzá érzéseket, gondolatokat, másoknak irányt mutató dolgokat. Minden olyat, ami belőlem jön, de másnak is hasznos lehet.

            Így jelentkeztem a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és médiatudomány szakára, amit olyannyira megszerettem, hogy rá kellett jönnöm, mindig ez az ösvény volt nekem jelölve. A célom jelenleg az, hogy a hangom, a szavaim, a gondolataim minél több emberhez érjenek el. Hogy minél több ember olvassa bólogatva, vagy épp teljesen ellenkezve a soraimat. Hogy megbotránkoztassak embereket, hogy nevetésre vagy éppen sírásra késztessem őket. Hogy a szövegeim után ők is lépni merjenek: arra az útra, amik nekik van kikövezve.

Mert mindannyiunknak van egy ilyenje. Egy sárgaköves csapás, ami kacskaringós, de nem csak Dorothy léphet rá, sőt! Mindannyiunknak van fémjelezve egy. Egy a lényeg: el kell indulni rajta. Aztán szépen lassan elfogadni, hogy a hurkok, amik benne vannak az életünk részei, és csak közelebb visznek a végső, fényes célhoz- még akkoris, ha az utazás közben nem úgy tűnik. 

K.

U.I.: A pályázatról azóta sem tudok semmit. Gondoltam legalább ti tudjatok róla...

Fotó: Tallódi Emese 

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon

Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán