A fény

Amikor valaki azt mondta, hogy csak azután értékelsz valamit, miután elvesztetted, mindig csak legyintettem. Egy buta közhely csupán, semmi más. Viszont ahogy szépen lassan haladok előre az élettel, azt kell észrevennem, hogy egyre inkább hiszek ezeknek a buta közhelyeknek.

És hogy mennyire hiányzik az, ami nincs, akkor ütközött ki teljesen, mikor tegnap, a hatalmas vihar után - mit után, a közepén - egyik pillanatról a másikra elment az áram. És mit ad Isten (ilyenkor jövök rá amúgy, hogy mennyire nem vagyok Z generációs), nem az internetet kezdtem hiányolni, hanem a fényt.

Végigpörgött az agyamon, hogy milyen szörnyű lehetett régen, gyertyát kutatni, és azt hurcolni mindenhová, ahol látni szerettünk volna, és mennyivel egyszerűbb most, hogy csak egy piciny gombot kell megnyomnunk a telefonunkon ahhoz, hogy fényforráshoz jussunk.

És mennyire szörnyű a sötét. Nem véletlen, hogy a kisgyerekek félnek tőle. Hiszen az a tehetetlenség, amit akkor érzel, amikor a szemed cserben hagy. Amikor rájössz, hogy semmit nem tudsz tenni. Se olvasás, se írás, se kártyázás semmi. Te és a véget nem érő sötét. Egy mérhetetlen messzeség, amiben még haladni sem tudsz. Se előre, se hátra. Csak egy helyben.

Gúzsba köt valami, ami ellen nem tudsz védekezni. Mert jön, és aljasan, a semmiből lecsap. Elkap és nem ereszt. És csak egy kiút van: ha végre visszatér a mindent betöltő fény. De hogy erre mennyi az esély... na azt senki nem tudja....

K.


A kép forrása: freepik.com

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon


Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán


Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik