Jegyzet a múltból: VIGYÁZAT! Csúszásveszély!

Amikor egy 18 éves ember elkezdi az egyetemet, úgy indul neki, hogy tökéletes lesz. Hogy ő lesz az, aki mindig mindent időben, hibátlanul elvégez, aki minden tanár kedvence lesz, akit a csoporttársai imádni fognak. És eljön egy pont, amikor az egyetem rútul arcon csapja, kineveti, és azt mondja, hogy bizony ez nem így van.


Csúszni igazából emberi dolog. Sőt, bizonyos karokon a rossz nyelvek szerint kötelező is. Egy bölcsész viszont kétségbe esik. Talán még pánikrohamot is kap, és haját tépve, könnyel küzdve gondolkodik azon, hogy hogyan is történhetett ez? Hogy lehet az, hogy a büfészaknak bélyegzett három évet nem tudja teljesíteni?
Igazából én is ezeken a kérdéseken törtem a fejem, majd’ egy hete. Az élet adta, az élet elvette. Nem engedte, hogy végezzek. A fejemben a hanyagság, és a megbánás szavak fogócskáztak, őrült tempóban, és sosem tudtam melyik az áldozat, és melyikük, az üldöző. Nem kellett volna tragikusan felfognom, de mégis sikerült.

Hisz mennyi mindent veszítek? A szüleim bizalmát, és büszkeségét, plusz egy évet az életemből, és azt, hogy nem diplomázhatok azokkal, akikkel három évet húztam le. Akikkel átéltem a gólyatábort, az első csoportépítő italozásokat, akik megmutatták a kedvenc kocsmájukat, akikről titkokat tudtam meg, és akikkel én is meg oszthattam az enyéimet. Nem közöttük foguk ülni, csak egy leszek azok közül, akik gratulálnak nekik. És fáj, és bánom, és ordítanék, ha tudnék, hogy miért nem voltam előrelátóbb.

Aztán megcsörrent a telefonom, és hatalmasat dobbant a szívem, a kijelzőn látható „Édesanya” felirat miatt. „Kezdődik!”- gondoltam magamban, és hatalmas levegőt véve felvettem a telefont. Egy óra, tizenöt papírzsebkendő és rengeteg könny kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, és rájöjjek arra, hogy nem is olyan rossz ez. Hogy most kaptam egy új esélyt. Esélyt a külföldi tanulmányra, esélyt a gyakornoki munkára, esélyt arra, hogy helyrehozzam a hibáimat, amiket három év alatt nem sikerült.

A legtöbb egyetemista csúszik. Legalább egy évet. De van olyan is, aki az alapképzést annyi idő alatt végzi el, mint más az alapot és a mestert együttvéve. Nem mondom, hogy ez a világvége, mert nem az. De első felismerésre mellbevágó. Rossz belegondolni abba, hogy be kell illeszkedni egy új társaságba. Hozzászoktunk ahhoz, hogy az általános-, vagy a középiskolában, egy évvel később végezni ciki. Bukásnak számít. És nincs ember, aki szeret bukni. Valahol nekem is ez volt az érzésem. Hogy buktam. Megbuktam, belebuktam. Mindabba, amit az elmúlt három évben csináltam.

Majd leültem, és végig gondoltam, elejétől a végéig. Lehetőségek állnak előttem, még több embert ismerhetek meg, és végül is nem hibáztam akkorát. Fel tudok mutatni dolgokat arról a bizonyos asztalról. Nem a buli hevében nem tudtam teljesíteni a feladatom, és nem is azért, mert félnék a nagybetűs élettől. Ez egyszerűen csak így alakult.

Amikor pedig majd a jelenlegi csoporttársaim a dékánnal szemben ülnek a talárban, és diplomasapkában, büszkén nézem majd őket az emeletről, és arra gondolok, hogy nem bántam meg.
  • K.



U.I.: A kép nem csak illusztráció. Végül én is lediplomáztam! :)


A kép magánarchívumból való.

Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon



Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán

Megjegyzések

Facebook

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A 15 legszörnyűbb csajozós szöveg

Viszketés, avagy agymenés 5 pontban

Prosti pingvinek és társaik