Egyszer fent, egyszer lent!
Ez a cikk a fociról fog szólni. Olyan fociról, aminek bármi is lett a kimenetele, büszkék lehetünk rá.
Arról, hogy mi áll a fociőrület mögött, arról már egyszer írtam itt. Nagyon fontos leszögezni, hogy minden pontját a mai napig, és valószínűleg az életem végéig tartani fogom. De ma nem erről akarok írni.
Ma arról akarok írni, hogy mi van akkor, ha a számítás nem jön be. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy mi szerettük volna. Hogy mi van, ha azt érezzük, hogy csalódást okoztunk.
A Belga-Magyar meccs nem volt szép. Se nem volt jó meccs, se nem volt szívderítő a magyar szurkolók számára. Egy idő után elvesztettük a reményt, egy idő után kénytelenek voltunk beletörődni, hogy mi bizony kikapunk.
Sajnálom - és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen-, hogy így alakult, de bármennyire is csúfos volt a vége, én úgy gondolom nem szabad rossz szájízzel távoznunk. Arra kell gondolnunk, hogy mekkora eredmény 44 év után EB-n szerepelni. Hogy milyen hatalmas dolog esélytelennek hittként veretlen csoportelsőnek lenni. Hogy micsoda élmény, hogyha egy hónap erejéig is, de egy országból nemzet lettünk. Hogy kicsitől az öregig, a megszálott focidrukkertől az antisportolóig mindenki szurkolt. Hogy a meccsnapokon nem lehetett mást olvasni a Facebookon csak a frappánsabbnál frappánsabb bejegyzéseket - vagy ha mégis, azt simán tovább pörgettük. Hogy a Madridista sem a favoritjának skandált, hanem a hazájának. Hogy reményt kaptunk. Reményt és hitelt arra, hogy igenis meg tudjuk végre állni a helyünket ebben a sportágban is. Hogy végre a focistáinkra is büszkék lehetünk. Hogy megmutatták a károgóknak, hogy "mivaaaaaan?!".
Hálás vagyok a Magyar válogatottnak, hálás vagyok Bernd Storcknak, hálás a hazámnak és a benne élő embereknek, hálás vagyok a Trollfocinak a folyamatos közvetítésért. Köszönöm a #HUN-t, köszönöm a kifejezést, hogy "ottvanb*zdmeg", és kérem, könyörgöm, valaki csináltasson egy szürke mackó szobrot!
Szép volt fiúk!
Arról, hogy mi áll a fociőrület mögött, arról már egyszer írtam itt. Nagyon fontos leszögezni, hogy minden pontját a mai napig, és valószínűleg az életem végéig tartani fogom. De ma nem erről akarok írni.
Ma arról akarok írni, hogy mi van akkor, ha a számítás nem jön be. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy mi szerettük volna. Hogy mi van, ha azt érezzük, hogy csalódást okoztunk.
A Belga-Magyar meccs nem volt szép. Se nem volt jó meccs, se nem volt szívderítő a magyar szurkolók számára. Egy idő után elvesztettük a reményt, egy idő után kénytelenek voltunk beletörődni, hogy mi bizony kikapunk.
Sajnálom - és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen-, hogy így alakult, de bármennyire is csúfos volt a vége, én úgy gondolom nem szabad rossz szájízzel távoznunk. Arra kell gondolnunk, hogy mekkora eredmény 44 év után EB-n szerepelni. Hogy milyen hatalmas dolog esélytelennek hittként veretlen csoportelsőnek lenni. Hogy micsoda élmény, hogyha egy hónap erejéig is, de egy országból nemzet lettünk. Hogy kicsitől az öregig, a megszálott focidrukkertől az antisportolóig mindenki szurkolt. Hogy a meccsnapokon nem lehetett mást olvasni a Facebookon csak a frappánsabbnál frappánsabb bejegyzéseket - vagy ha mégis, azt simán tovább pörgettük. Hogy a Madridista sem a favoritjának skandált, hanem a hazájának. Hogy reményt kaptunk. Reményt és hitelt arra, hogy igenis meg tudjuk végre állni a helyünket ebben a sportágban is. Hogy végre a focistáinkra is büszkék lehetünk. Hogy megmutatták a károgóknak, hogy "mivaaaaaan?!".
Hálás vagyok a Magyar válogatottnak, hálás vagyok Bernd Storcknak, hálás a hazámnak és a benne élő embereknek, hálás vagyok a Trollfocinak a folyamatos közvetítésért. Köszönöm a #HUN-t, köszönöm a kifejezést, hogy "ottvanb*zdmeg", és kérem, könyörgöm, valaki csináltasson egy szürke mackó szobrot!
Szép volt fiúk!
K.
 |
| https://www.facebook.com/troll0foci/ |
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Megjegyzések
Megjegyzés küldése