A tökéletlenség tökéletessége
Napok óta témára éhezve járom az utam. Nem tudom mire vártam. Hogy majd a múzsa homlokon csókol? Vagy a fejemre esik egy tégla, amihez hozzá van kötözve a tökéletes cikk-anyag? Vagy netán palackba zárt üzenetben vártam a megvilágosodást? Nem tudom. Csak azt, hogy az életünk bonyolult. És mi lehet jobb téma a bonyolult életről?
Nem vagyunk tökéletesek. Egyikőnk sem. Bármennyire is igyekszünk. Ebből következik, hogy emberi kapcsolataink sem hibátlanok. Nincs tökéletes barátság, hisz a felek könnyen összekülönbözhetnek. Egy ruhán, egy személyen, egy jeles eseményen. Nincsen tökéletes család sem. Vegyük példának az enyémet. Kis gyermekként hittem benne, hogy a mi családunk bizony tökéletes, aztán 17 évesen felébredtem a tündérmeséből: a szüleim elváltak. És, mint olyan, nincs tökéletes szerelem sem. Minden kapcsolatban hullámvölgyek tarkítják az együttlétet, amit velejárónak és természetesnek könyvelünk el. Pedig nem az. Még a legharmonikusabbnak tűnő pár is képes semmiségeken összerúgni a port. A közvetlen környezetemben kevés a fickóval bíró barátnő. De ők is legtöbbször panaszkodnak: -Nem tetszik neki a hajam, -Nem dícsérte meg az új ruhám, -Nem szereti anyámat...
Miért próbálunk látszatot kelteni? Miért akarjuk, hogy tökéletesnek lássanak, amikor pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk? Miért kell sztereotípiáknak megfelelnünk? Miért nem adhatjuk önmagunkat, úgy, hogy a másik felünket is elfogadjuk olyannak, amelyin: pocakos, sovány, szegény, nem túl romantikus. Ha párt választunk, magunknak választjuk. Miért választunk olyat, akit nem is akarunk? És ha mégis olyat választunk, miért akarjuk, hogy tökéletes legyen? Miért nem hagyjuk olyannak, amilyen? Sokszor a tökéletlenség a tökéletesség. És ez tökéletes!
Nem vagyunk tökéletesek. Egyikőnk sem. Bármennyire is igyekszünk. Ebből következik, hogy emberi kapcsolataink sem hibátlanok. Nincs tökéletes barátság, hisz a felek könnyen összekülönbözhetnek. Egy ruhán, egy személyen, egy jeles eseményen. Nincsen tökéletes család sem. Vegyük példának az enyémet. Kis gyermekként hittem benne, hogy a mi családunk bizony tökéletes, aztán 17 évesen felébredtem a tündérmeséből: a szüleim elváltak. És, mint olyan, nincs tökéletes szerelem sem. Minden kapcsolatban hullámvölgyek tarkítják az együttlétet, amit velejárónak és természetesnek könyvelünk el. Pedig nem az. Még a legharmonikusabbnak tűnő pár is képes semmiségeken összerúgni a port. A közvetlen környezetemben kevés a fickóval bíró barátnő. De ők is legtöbbször panaszkodnak: -Nem tetszik neki a hajam, -Nem dícsérte meg az új ruhám, -Nem szereti anyámat...
Miért próbálunk látszatot kelteni? Miért akarjuk, hogy tökéletesnek lássanak, amikor pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk? Miért kell sztereotípiáknak megfelelnünk? Miért nem adhatjuk önmagunkat, úgy, hogy a másik felünket is elfogadjuk olyannak, amelyin: pocakos, sovány, szegény, nem túl romantikus. Ha párt választunk, magunknak választjuk. Miért választunk olyat, akit nem is akarunk? És ha mégis olyat választunk, miért akarjuk, hogy tökéletes legyen? Miért nem hagyjuk olyannak, amilyen? Sokszor a tökéletlenség a tökéletesség. És ez tökéletes!
K.
Amúgy követsz már Facebookon? Nem? Kattints ide, hogy nyomon kövesd a mindennapjaimat → Kosztercsi a Facebookon
Instagramon pedig olyan tartalmakat is láthatsz, amik az oldalra nem kerülnek fel → Kosztercsi az Instán
Kép forrása: freepik.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése